Sári Noémi

,,Minden utazás egyszeri és megismételhetetlen. Még ha ugyanoda megy is az ember, és ugyanazokkal találkozik, akkor sem lesz ugyanaz az élmény. Nem érezném ugyanazt. Számomra ez az utazás lényege. Emberekkel találkozni, megtanulni nemcsak elfogadni egy másik kultúrát, hanem élvezni is; úgy venni részt benne, mintha helybéli lennék, és úgy reagálni mindenféle benyomásra.”

Legjobb barátnőmmel már pár éve terveztük a külföldi munkavállalást, de mivel még egyetemhez kötöttek vagyunk mindketten, most még csak a nyári időszak jöhetett szóba. Január környékén kezdtünk el komolyabban foglalkozni az ötlettel, és így bukkantunk a del REY International honlapjára. Alapból olyan céget kerestünk, akik fizetett külföldi szakmai gyakorlattal is foglalkoznak.

Írtunk is a megadott e-mail címre, és egy kedves kolleginájuk segítő kezet nyújtott. (Ő lenne Judit, akinek még egyszer köszönök mindent.)

Szóval elindult a keresgélés, kutatás. A mi fő szempontunk az volt, hogy együtt helyezzenek el minket, amit meg is oldottak. :) A munkavégzés helye igazából annyira nem volt fontos, Spanyolország és Görögország volt a két favorit számunkra.

Ééééés.. 2 hónap várakozás után, megcsörrent a telefon.. egy 20-as szám volt.. Judit volt a vonal másik végén.. 2012. március 29-e azóta majdnem, hogy csak piros betűs ünnep a naptáramban. Ennél jobb hírt nem is kaphattunk volna akkor. :)

 

A hívás után persze rögtön google térkép, ,,hol is van ez a Lanzarote?”

... húha, 4500 km... Afrika mellett... TÖKÉLETES! :)

A készülődés

Megkezdődött a szervezkedés, programdíj befizetése, EHIC kártya, gyakorlati papírok beszerzése stb...

Június 18-án pedig eljött a nagy nap... a délutáni órákban indultunk Ferihegyről (igen, nekem az marad :), este fél 9 körül érkeztünk meg Madridba... majd, mint még pár páciens, eltöltöttünk egy felejthetetlen éjszakát a madridi reptér hideg kövén... viszont úgy fogtuk fel,hogy ez is a buli része. Másnap reggel 1 órás késéssel szállt fel a gépünk, és kinti idő szerint kb. fél 11-kor landoltunk. A reptéren, a megbeszéltek szerint várt a transzfer, mint a filmekben, barátnőm neve virított egy kartonlapon. Már ekkor sikerült megtapasztalni, hogy a spanyolok milyen életveszélyesen vezetnek... végülis szerencsésen odaértünk a hotelhez, ami kb. 30 perc a reptérről.

A kinti irodában is nagyon kedvesen fogadtak minket, körbevezettek a hotelben, megmutatták, hogy hol fogunk nap, mint nap dolgozni. Jah, igen... a pozíció, amire vállalkoztunk housekeeping volt. (E pozíció előnyeit gyorsan megtapasztaltuk... 3,5 hónap alatt egy szekrényre való ,,szajré” halmozódott fel, a check out szobákból, és néha borravalóval is megtiszteltek minket.)

Ezután felvittek minket a szállásra, ami a hoteltől 5 perc. Az első szobánkkal volt némi probléma, viszont találékonyak voltunk, és megoldottuk, feldobtuk a környezetet. És az utolsó 1 hónapot egy másik szobában töltöttük, ezzel sem volt semmi gond, jeleztük az irodában, hogy költöznénk és rábólintottak.

Mivel napközben értünk oda, a legtöbben dolgoztak. A facebook csoportnak köszönhetően tudtuk már az utazás előtt pár hónappal, hogy kik azok a honfitársak, akikkel együtt töltjük a nyarat, így itthon a kis privát csoportunkban próbáltunk felkészülni egymásra. Hárman 2 héttel előttünk érkeztek, így elég sok információt kaptunk tőlük már utazás előtt. Ezután 1-2 hét alatt szépen lassan mindenki megérkezett kis hazánkból e kicsiny szigetre, és teljes lett a banda.

Housekeeping élete

A munkával töltött első nap egész jó volt, nem is gondoltuk eleinte, hogy ez kemény meló is lehet. Ebben a hotelben töltöttünk egy napot, másnap reggel szólt az itteni főnök, hogy áthelyeztek minket a szállodalánc másik hoteljába. Ez plusz 15 perc sétát jelentett a szállástól nap, mint nap... viszont a part közelebb volt. Ebben a hotelben is eltöltöttünk egy –két ,,megfigyelős” napot, majd a 3. napon önállóan kellett elvégezni a feladatot... nyilván az első napokban kevesebb munkát kaptunk, de nem kell aggódni, ez gyorsan megváltozott... a takarítókocsi elég súlyos darab, a cuccokról - amikkel megpakoltuk- nem is beszélve... mondanom sem kell nem egyszer borult fel, vagy be a bokorba... ezeket a pillanatokat a végén már viccesen kezeltük. Több pillanat volt, amikor azt mondtam,hogy nem bírom és haza akarok menni... aztán műszak végén hazamentünk, vártak ,,havercsótiék”,mentünk a partra, vagy a medencéhez... igen, a szálláshoz tartozott 2, nem kicsit jó medence is... ilyenkor átértékelte az ember a munkát, és igenis rájött, hogy nem mindegy, hogy mi várja a műszak végén otthon.

A főnökök KIZÁRÓLAG spanyolul tudtak, mi pedig zéró spanyol tudással mentünk ki... nem egy vicces helyzet született ebből. :) Viszont sokat segített abban, hogy valamennyire megismerjük a nyelvet, és úgy jöjjünk haza, hogy igenis megtanulunk spanyolul.

Majd’ elfelejtettem, ezen a szigeten nincs igazából zöld növényzet, fű. A fű helyén sötét színű, feketés kavicsok vannak. Nekem nagyon bejött! :) Persze, történtek néha kisebb balesetek is... például a nagylábujjam és az ágy lábának találkozása, amit főniék kötögettek be odaadó gondoskodással, a második héten... vagy épp mikor elakadt a lábam a lerögzített slagba, és megismerkedtem közelebbről a salakkal... de ezek csak szokásos dolgok, amik itthon is megtörténnek... szóval semmi maradandó sérülés.

A szabadnapokkal kapcsolatban rugalmasak voltak, mi már az elején jeleztük, hogy szeretnénk, ha együtt kapnánk meg a 2 napot, és ez így is volt végig.

Terveztük, hogy átkompozunk a szemben lévő szigetre, Fuerteventura-ra,

de ez végülis csak a a csapat felének sikerült a szezon vége felé.

Szabadnapjainkon próbáltunk pihenni, már amennyit lehetett a szálláson. Ilyenkor mentünk buliba, bár néhányan bevállalták a hajnalig tartó mulatást, és a reggeli műszakot együtt. :)

A városunk leginkább családok üdülőhelye volt, így a szórakozóhelyeken zömmel az itteni munkások buliztak. Igazából, idővel nem tudtunk úgy menni az utcán, hogy ne jöjjön szembe egy-egy ismerős arc. Az itteni ,,bevándorolt” munkások zöme hotelekben dolgozik, mint pl. konyhai kisegítő, pincér, takarító, recepciós, animátor stb.

Kétszer szerveztünk kirándulást, mi magyarok. Ekkor összeegyeztettük a szabadnapokat, mindenki szólt az illetékesnek, akik mindenben segítettek. Béreltünk autót, és nyakunkba vettük a kicsiny szigetet. Így sikerült is az egész szigetet bejárni. Hihetetlenül szép sziget, felejthetetlen élményekkel, látnivalókkal tértünk haza a túrákról. Ezen a két kiránduláson volt a legfelszabadultabb csapatunk, rengeteget nevettünk, bolondoztunk.

Két bandatag szülinapját is volt szerencsénk kint ünnepelni. Azt hiszem, hogy ez azért nem kis szó, én is szeretném elmondani, hogy ,,a Kanári-szigeteken ünnepeltem a szülinapom”.

A városban rengeteg kínai üzlet, szuveníres volt, és mivel maga a város is kicsi, már a boltokban, üzletekben is ismerősként köszöntöttek minket. Ezen a pár utcán az ember mindent meg tudott vásárolni. A hamisítotton át, az eredeti márkákig mindent. Alkudni nem, hogy csak lehetett, hanem kellett. Igazából, aki akart, az tudott félrerakni, spórolni, mivel ellátás és szállás ugye biztosított volt. (de nyilván volt, aki nem tudott spórolni)

Nah igen, az ellátás. :) Mi 7:30-ra jártunk dolgozni, és a közös helyiségek (pl. recepció, terasz) kitakarítása után, 8:30-kor volt reggeli, ami bagettet, szalámit, lekvárt, kávét, tejet, süteményeket jelentett. Ez már az utolsó hetekre kezdett kissé unalmassá válni, de azért ki lehetett bírni.

Az ebéd a mi esetünkben 14:00-kor kezdődött, ilyenkor kb. fél óra pihenőt tartottunk. A műszakunk maximum 15:45-ig tartott. De volt rá példa, hogy előbb végeztünk, ilyenkor vagy elengedtek minket, vagy adtak más feladatot. A séfek külön főztek a személyzetnek, és nem is rossz kajákat. Egy valami azért mindig biztos, hogy volt... sültkrumpli. Tehát, ha valamit éppen nem szerettünk, ott volt a hasábburgonya. Többször volt természetesen tintahal, rák stb.

A konyhai személyzet, a séfek, kisegítők nagyon kedvesek és közvetlenek voltak, egy élmény volt a vacsoravárás is. :)

A hazaút

Az utolsó heteket kissé depressziósan töltöttem... egyszer hazavágytam, bár legtöbbször persze NEM. Augusztus közepén kaptam a Ryanairtől egy e-mailt, amiben jelezték, hogy megváltoztatták a járatomat Lanzarote-Madrid vonalon, és nem érném el a Madrid-Bp repülőt, így egy nappal előbb el kellett repülnöm, és 1 napot Madridban tölthettem.

Az egészet megnehezítette, hogy a tervekkel ellentétben, barátnőmmel nem együtt repültünk haza. Petra 4 nappal előbb repült már Madridba - ő ott várt rám a családjával együtt- így mikor ő búcsúzott, bennem is tudatosult, hogy nemsokára vége... innentől volt igazán rossz.

Az utolsó 2 munkanapomat végigpityeregtem, de az utolsó felmosóvíz kiöntése megkönnyebbüléssel is járt. A legutolsó ott töltött napomon visszavittem az egyenruhát, mentem még egy utolsó kört, elköszöntem mindenkitől... hozzáteszem könnyek között... hihetetlen érzés volt a házak között sétálni úgy,hogy többet nem tolom ott a ,,caro-t”... utoljára látni az ottani dolgozókat... azt hiszem, hogy kijelenthetem, hogy a kollegák is megszerettek minket, nem csak mi őket.

Utolsó estémen a maradék magyar csapat összegyűlt egy-két üveg eredeti spanyol Sangria társaságában, és hajnali 2-ig olyan volt, mintha nem változna semmi azon a reggelen. De eljött október 2-a, kedd, reggel 6 óra... páran hősiesen vártuk egymással a transzfert, szép sorban, így 2 spancim lekísért a hotelhez, ahol ELMÉLETILEG várnom kellett a transzfert. Amikor 1 óra várakozás után sem jöttek értem, a recepción kiderült, hogy a szállásomhoz küldték, így hiába várom a szálloda előtt, a transzfer otthagyott... így hát nem maradt más, mint a taxi, amit természetesen a hotel állt. 1 órát vártam az arrecife-i reptéren egyedül.

 

A mécses a repülő felemelkedésekor tört el igazán.. a távolodó sziget látványa, az a rengeteg emlék... elmondhatatlan érzés. És persze a BARÁTOK. Igen, nagy betűkkel, mert ez a 3,5 hónap FELBECSÜLHETETLEN. Minden szabad percemet ezekkel az emberekkel töltöttem, igazából nem volt nagyon lehetőség egyedül lenni (akkor ez nem mindig volt jó), amihez könnyű hozzászokni. Egymás támaszai lettünk, jóban és rosszban. :) Sokszor öntöttük egymásba a lelket, egy-egy rossz pillanatban, mert nyilván mindenkinek voltak rosszabb napjai.

Most, itthon néha csak nézek és várom, hogy kopogjanak az ajtón, vagy csak spontán benyissanak,a kérdéssel: ,,hola! que tal? bien? muy bien?” vagy ,,mit csinálunk ma?”

De tudom, hogy velük a kapcsolat nem szakad meg, nemsokára találkozni fogunk, sőt jövőre már hárman szeretnénk egy helyre menni. Amiben segítséget is kapunk majd, nem is akárkiktől, a del REY International munkatársaitól újfent.